Trianon 100 emlékév

Trianonról nem könnyű beszélni.
Száz év elteltével sem. Nem könnyű – Juhász Gyula szavaival – nem felejteni, de mégis megtartani a felesleges beszéd tilalmát.
Nem könnyű megszólalni, amikor ezt egyfelől túlzó pátosz, az idealizált múlt feletti borongás és sérelmeken rágódó historikus panaszkodás, másfelől viszont közönyös vállvonogatás, esetleg önmagát tárgyilagosságnak feltüntető rideg távolságtartás nélkül szeretnénk megtenni.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Trianon és a családom esszépályázata és az ahhoz kapcsolódó kötet e hangszín megtalálását szolgálja. Azt a kihívást állítja a mai, kiemelten a fiatal magyarság elé, hogy hitelesen megismerve a Trianon-problematika mibenlétét, tudatosan dolgozza fel kollektív traumánkat, majd a kulturális értékrendünkkel összhangban álló és elfogadható választ tudjon adni nemzeti történelmünk folytatására.
Le kell szögeznünk, hogy az 1920-as, Párizs környéki békeszerződésekről mostanában, különösen a centenárium évében jóval könnyebb nyilvánosan beszélni, mint a vasfüggöny mögött töltött évtizedekben. Az első világháborút záró paktum, különösen az államhatárok kérdése az államszocializmus időszakában a megtűrt tabuk közé soroltatott, érzelmek és a nemzeti kisebbségeink említése nélküli régmúlt, eleve elrendeltetett történelmi esemény lett a 20. század forgatagában.